Összegzőnk: Helmle Péter

Az idei szezont rendhagyó módon a 15. fordulóval kezdtük augusztusban a Foci Fesztiválon, Telkiben. Laci ötlete, hogy az örök egyetemi rangadót (BEAC–MAFC) a jeles rendezvényen, heves médiaérdeklődés közepette játsszuk le, végül is jól sült el, hiszen a kiváló talajon Mészáros Ábel szemfüles találatával és Jenő utolsó percekben értékesített, Bitai Zoli bátor szólója után megítélt büntetőjével 2-1-re végre legyűrtük a piros-fekete egyetemi riválist. Nem tudom elhallgatni, hogy kitűnő ütemben meghúzott, kiváló cseréim mekkorát lendítettek a második félidőben már fáradó csapatunkon (a pálmát persze a Jakó–Helmle váltás vitte el a 90. percben!), de Szira szokásos bravúrjai is elengedhetetlenek voltak a szezonra kiváló alaphangot szolgáltató diadalnak. Kellett is nagyon a pozitív hangulat, mivel a felkészülési meccseken finoman szólva sem brillíroztunk, igaz soha nem látott összetételekben tettük mindezt. De ha mindenkit számba is vettünk, akkor se nagyon látszottak az új csapat körvonalai: Kopi, Papp Gabi és Tóth Gyuri sajnos eligazolt, Flaskay Miki bizonytalan ideig a munkába menekült, Somogyi Miki csak edzésen tűnt fel, Fodor Csabi az utolsó pillanatban került elő, Ita Bálint pedig fájós térdét kúrálta. Ebben a helyzetben András bátran nyúlt a „kettőben” pallérozódó ifjakhoz (Gál Peti, Bitai Zoli, Huszti, Németh Ábel) Geri legnagyobb bánatára, s az új igazolásokkal (Papp Dani, Gyenes Dávid) együtt mindannyian bizonyítottak is a MAFC elleni rangadón.

A második meccsre (3. forduló) Jakó és én biztosan nosztalgikus hangulatban készültünk, hiszen a KSI egykori pályáján, ifjúkori hőstetteink színhelyén került sor a MAC elleni derbire. Az első játékrész huszadik perce körül estem be, és Gyurgyák Jani rögtön egy „mennyit bírsz?” kérdéssel üdvözölt, amiből arra következtettem, hogy a védelem talán nem jól muzsikál. Ehhez képest gólnélküli volt az állás, sőt, a mi perceink következtek. Füli fura módon érvénytelenített gólja után a szögletből Fodor Csabi bombázott a kapuba, majd sajnálatos módon Füli és Huszti is elpuskázott egy-egy ziccert, mire végül az ellenfél büntetett. A második félidőben nyomott ugyan a hazai gárda, de helyzet már sem itt, sem ott nem alakult ki, így maradt az 1-1. Utólag tudtam meg, hogy az első negyedóra lidérces volt, ekkor a MAC többször is hatalmas lehetőségeket puskázott el, szerencsére. Ezen a szombaton az is kiderült, hogy a jobbhátvéd poszt nagyon fárasztó: előbb a sarkát egész idényben fájlaló Rumbold Ákos jött le, majd a félidő végén a szeptemberben még gyakran oxigénhiányos Füles is megadta magát, így végül a Németh Ábel–Huszti kettős zárta le a pálya ezen részét.

Szeptember 10-én egy szóra sem érdemes, halálunalmas, helyzet nélküli mérkőzésen a Duna ellen folytattuk a „pontgyártást” (0-0), a rákövetkező csütörtökön pedig az őszi idény végére is veretlenül maradó Pestszentimrét vártuk a 2. fordulóból elhalasztott mérkőzés pótlására. Az első félidő színvonala itt sem verdeste az eget, igaz, ebben nagy szerepe volt a hipergöröngyös talajnak, melyen nehezebb volt eltalálni a fűcsomókon éppen megpattanó labda irányát, mint az éppen aktuális lottóötöst. A vendégek szidták is a gyepet, mint a bokrot, na de, ha ez valakiktől nem hiteles, akkor ők az elsők ebben a versenyben. A híres Táncsics utcai sporttelep évtizedekig volt futballra alkalmatlan libalegelő, és egy-két éve ugyan tényleg kivirult, de ha kettőt könnyezik az ég, máris máshol kell meccselni. Szünet után mégis felpörgött az iram, de sok kecsegtető lehetőség után mégis a vendégek szereztek szerencsés gólt, ám Erdei Gabi szezonbeli első értékelhető megmozdulása büntetőt hozott (máig eldönthetetlen, kívül volt vagy belül a fault), amit Jenő eltiltása miatt Mészáros Ábel váltott gólra rezzenéstelenül (1-1). A döntetlennel, még ha értékesnek is bizonyult (utólag pláne), kezdett felsejleni az elmúlt két év pontosztozkodás-mániája, melyet a sportsajtó – helytelenül figyelmen kívül hagyva a BEAC-ot – mostanság Kaposvár-szindrómának nevez.

A Ferencvárosi FC elleni megmérettetésre egy meglehetősen rosszemlékű kupameccs emlékeivel érkeztünk – nem is annyira az eredmény, bár az sem volt finom, mint inkább a körítés miatt –, de előzetes várakozásainkkal ellentétben egy sportszerű, korrekt csatát vívtunk ellenfelünkkel, és sajnos elveszítettük veretlenségünket. Pedig ezen az összecsapáson megszerezhettük volna a három pontot, hisz legalább három hatalmas helyzetben döntöttünk rosszul, míg a hazaiak az első és hovatovább egyetlen gólszerzési lehetőségüket kihasználták (1-0), ráadásul kidőlt a sorból Reider Robi is, miután egy szerencsétlen ütközés során elszakadt térdében az elülső keresztszalag. Így aztán kútba esett külföldi szerződése is – pedig a jelentős bevétel nagyban javított volna pénzügyi krízisünkön –, mert hiába sántikált kiválóan közel kéthetes spanyol túrája során, sérült játékost sem a Betis, sem a nagy rivális Sevilla nem akart igazolni.

Az utolsó szeptemberi, és mint később kiderült, talán utolsó Bogdánfy utcai fellépésünk alkalmával az addig meglepően jól szereplő Budakeszit láttuk vendégül. Hamar megszereztük a vezetést Bitai Zoli szép kiugrása után, de nem sokkal később két, meglehetősen szerencsés találattal a vendégek fordítottak, ám a megjelent szépszámú hazai szimpatizánsok nagy örömére még a szünet előtt egalizáltunk egy szöglet utáni Glovi–Jakó összjáték végén, utóbbi találatával, hogy aztán a pihenőidőben mindketten le is cammogjanak a gyepről. A második félidőben csak mi voltunk a pályán, de helyzet helyzet után maradt ki, Erdei Gabi tán még ma sem tudja, hogy találhatta el három méterről a kiszolgáltatottságában tán már legyintő és megsértődő kapus lábát. Így maradt a 2-2.

Két 2-1-es vereség kezdte borzolni idegrendszerünket, mert október elsején a Szabadkikötő bizonyult jobbnak nálunk, pedig Mészáros Ábel már az első percben betalált, és a második játékrészben a kapufákat teszteltük, ha jól emlékszem (bár nem voltam ott); a hétközi meccsen viszont, mint általában, egyáltalán nem találtuk a fonalat és a labdát, így a minimális vereség tulajdonképpen hízelgő volt a 43. Építők ellen (gólszerző: Nizák 11-esből). Este volt, nyirok és villanyfény-homály… Az egyetlen pozitívum, hogy Flaskay Miki végre visszatért.

Nyolc meccs után (1 győzelem, 4 döntetlen, 3 vereség) ideje lett volna kicsit elmélkedni a folytatáson, hiszen nem álltunk túl jól. Hogy ezt mégsem ekkor tettük, annak az is oka lehetett, hogy két nap alatt, villámszervezéssel kellett otthont találnunk a hétvégi Csillaghegy elleni mérkőzésre, miután maradásunk a Bogdánfy utcában végleg lehetetlenné vált. A Siketek-pályán aztán – ahol a hátralévő hét meccsből ötöt játszottunk – végül behúztuk a kötelezőt, igaz kicsit izzadságszagúbban, mint azt gondoltuk, és ahogy az a kilencven perc során kinézett. Az első félidőben könnyed játékkel és Mészáros Ábel szép, valamint Miki higgadt góljával megnyugtató előnyre tettünk szert, amit a második félidőben az ellenfél szépítése után még növeltünk is Ábel újabb mutatós lövésével és Erdei Gabi idei első találatával. Rejtély, hogyan lett innen mégis 4-3 a vége, de a három pontot azért így is kiosztották a csapatnak. Az öltözőben számolgatva azonban rádöbbentünk, hogy a Zrínyit leszámítva most már olyan meccsek jönnek, ahol nem mi vagyunk az esélyesek, vagyis kellenek a bravúrok is a megnyugtató pontmennyiséghez.

Az első lehetőség a KISE ellen adódott este, ködben, műfüvön – azaz a tradíciók alapján nem nekünk állt a zászló. Viszont a csapat az egész idény talán legkoncentráltabb, legegységesebb játékát nyújtva Erdei szemfüles góljával, majd a hazai egyenlítés után a második félidőben Papp Dani gyönyörű szabadrúgásával és Jakó fejesével 3-1-re szállította az első meglepetést. Megjegyzendő, hogy Dani személyében a Gulyás Dávid–Lőrinczy Zoli páros óta először van olyan játékosunk, aki rendszeresen veszélyt jelent pontrúgásból az ellenfél kapujára (az utolsó szabadrúgásgólt egyébként Rumbold Áki helyezte el a Margitsziget kapujába, lassan két éve).

A hullámvasút kocsija, melyre felültünk október közepén, a Szent Pál ellen épp lefelé tartott, azaz nem tudtuk megismételni a KISE ellen mutatott formát. Védekezésben pont annyit hibáztunk, hogy nem szerezhettünk pontot az élbolyban tanyázó vendégektől, pedig rengeteg helyzetet dolgoztunk ki, de csak Erdei Gabi volt eredményes (1-3).

A sorba egy újabb győzelem illett, ezért hiába volt megint este és hideg, hiába volt az immáron csak „félafrikai” Inter az ellenfél, András jól kitalált taktikája meghozta az újabb sikert. A játék, a fegyelem, az egység a KISE ellenit utánozta, így az első percek kapkodását leszámítva a labdát jóval többet birtokló hazaiak nemigen jutottak el a kapunkig, amikor mégis, Gál Peti jó helyen állt, és mondjuk így, végtaggal mentett. És mivel az egyetlen helyzetünket Miki higgadtan használta ki, 1-0-ra győzedelmeskedtünk (Bravúr 2.)

A Goldball ellen sajnos megint hullámvölgy jött, és bár Gál Peti egy életerős lövéssel még egyenlített, a második félidőben, amikor amúgy nem érződött gólszag a levegőben, előbb jött egy erősen lesgyanús találat, majd két kiállítás (Glovi, Papp Dani) és a kegyelemdöfés (1-3). Öröm az ürömben, hogy Glovi eposzi hosszúságú káromkodásfüzéréből a spori csak egy nem is túl extrém egyszerű mondatra emlékezett a jegyzőkönyv töltögetésekor (pedig volt benne rendhagyó gondolat, nem is kevés, tíz centiről hallgattam!), így hosszas hónapokra nem ítélte el a testület.

Mivel nem szálltunk ki a hullámvasútból, még egy-egy győzelem és vereség várt ránk. Így is lett. A Zrínyit rossz játékkal, de magabiztosan fektettük két vállra Miki mesterhármasával: az első félidő végén egy szöglet után Isten keze villant, a második negyvenöt percben egy atomcsapásszerű jobblábas bomba, majd egy okos fejes alakította 3-0-ra a végeredményt. Végül ugyanilyen arányban maradtunk alul a SZAC otthonában, ahol az első húsz percben ugyan kétgólos hátrányba kerültünk, de a lőrinciek ettől annyira elkényelmesedtek, hogy a második félidőben akár egyenlíthettünk is volna, ha helyzeteinket kihasználjuk. De nem ez történt, így a futball örök törvénye alapján megkaptuk a harmadik gólt is.

Ha a fordulókat nézzük, végül győzelemmel búcsúztunk, hiszen a MAFC elleni derbit az utolsó körből vittük augusztusra, így akár édes szájízzel is mehetünk pihenőre. De a megszerzett 19 pont, a 9. hely mindenképpen az utóbbi évek legjobb teljesítménye, reálisan talán 3-4 pont maradt a csapatban (FFC, Szabadkikötő döntetlen, Budakeszi győzelem). A vereségek száma talán több egy kicsit a megszokottnál, bár az mindenképp pozitív, hogy csökkentek végre a rosszul fizető döntetlenek (5 győzelem, 4 döntetlen, 6 vereség; 21-23-as gólarány – tavaly 3,8,4; 17-19).

A szeptemberre kialakuló stabil és egységes keret célja nem lehet más, mint az őszihez hasonló, de ha lehet, kicsit még sikeresebb tavaszi szezon, és az évek óta áhított 40 pont elérése (és újra pozitív gólarányt!). Ehhez persze mindenben javulnunk kell, de leginkább a helyzetkihasználásában, mert ősszel ez ment leggyengébben.

A sötét téli estéken, a karácsonyfa mellett vagy a kandallónál pihenve, melegedve, halászlét, bejglit tömve néha a ziccereken is gondolkodjunk hát picit!

Amúgy meg jó pihenést, szép ünnepeket mindenkinek! De ezt majd személyesen, pénteken…

Hajrá BEAC!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.