BLSZ I/B., 2009/2010, 11. forduló
2009. november 1., vasárnap, 17:00
XXII. ker., Promontor u.
[jegyzőkönyv]
[képek]
 

Kulcsár
Gloviczky, Helmle, Ita, Papp
Fodor, Jakobszen (Szabó L.)
Éri+=, Molnár (Újvári), Reider (Hörcsöki)
Rapcsák (Flaskay) 

Tudósítónk: Helmle Péter

Amikor a 77. perc tájékán a „Szentpál” kissé korpulens, ám ügyes centere az ötösről az üresen tátongó kapu fölé bombázta a lasztit, a tizenhatos vonalán nagyot sóhajtottam, és – hangosan kijelenteni még nem mervén – magamban ugyanazt a megállapítást tettem, mint Milkó egy nappal korábban és néhány kerülettel arrébb: „Ha holnapig játszunk, ezek akkor sem rúgnak gólt!”

Látnoki képességeimet az eredmény később fényesen igazolta, de önmagam szidolozása helyett lássuk inkább a 2009/2010-es szezon első hatpontos hétvégéjének vasárnapi krónikáját! 

Többször elmélkedtem már azon, hogy nem szeretem a műfüves pályákat. Lehet, hogy a világ a mesterséges dolgok felé halad, mégis, mindig úgy érzem, hogy az ilyen arénák jelentősen rontják a mérkőzéseket övező élményeket, a szurkolók, játékosok hangulatát. Minden pálya olyan, mint egy dühöngő: vaskerítések, betonszegély, rossz világítás. Ha új a talaj, még be lehet csúszni, de a leharcolt, kikopott műgyep már könyörtelenül leszedi a bőrt a végtagokról. Ilyenkor két napig még normálisan aludni sem tudok, a seb mindig odaragad az ágyhoz. Nyáron megfulladsz, szinte vibrál a levegő, akár a sivatagban. Egyedül télen van létjogosultsága a műfűnek – szerintem. Viszolygásomnak persze nyilván az is oka, hogy a BEAC immár évek óta hagyományosan rosszul szerepel az ilyen pályákon. Tavaly háromszor is vizitáltunk a Promontor utcában bajnokin (és egyszer nyertünk a kupában), lehangoló mérleggel: egy döntetlen (KISE, 2-2) mellett két zakót (Voyage, 2-3 és Szent Pál, 1-4) gyűjtöttünk be. Áron fel is tette a találós kérdést, hogy mikor nyertünk itt utoljára, majd meg is válaszolta hamarjában, bár a pontos évet nem tudtuk megfejteni. Az áldozat szerepét akkor a Budai XI játszotta, az eredmény pedig az Aranycsapat klasszikusa volt (6-3 – a gyengébbek kedvéért). Ha viszont a Szent Pál csapatára fókuszálunk, még siralmasabb a kép: az előző szezonban 2-10-es összesítéssel, és két vereséggel kulloghattunk le ellenükben a játékterekről.

Volt hát miért visszavágni, bár nem a legjobb előjelekkel hangoltunk a csatára. Tóth Tomi, Katrus, Nizák és Szabó Zoli után sajnos a múlt héten egy sajnálatosan súlyos sérüléssel Koplányi is a maródiak listájára került, Rumbold Ákost pedig vírus helyezte partvonalon kívülre. A legutóbb pontot mentő „Lokomotív” meg egyszerűen nem tudott eljönni. Várhidi mester a Serie A elemzése miatt később érkezett, de ez akár bizakodásra is okot adhatott, hiszen legutóbb ilyen helyzetben sikerült begyűjtenünk mind a három egységet. Az egyetemisták összeállítása a Kopi sérülése utáni csapathoz képest csak annyit változott, hogy az eredetileg Katrust helyettesítő Rumboldot Éri Füli váltotta.

A meglehetősen hideg és sötét, nyirkos, ködös időben a házigazdák ezüstszínű  játékszerrel óhajtottak játszani, de ezt az utóbbi időben feltűnően zsémbes, az egykori Muppet Show zsörtölődő öregurait egyszemélyben megtestesítő Gloviczky – egyébként helyesen – megakadályozta, így végül egy barátságosabb, fehér bőrgolyó indult útjára 17 órakor Budafokon. Hogy aztán a BEAC szimpatizánsok mindjárt a szívükhöz kapkodjanak. A 2. percben, egy rossz felszabadító rúgás a hazaiak nyurga csatára elé pattant, aki már csak Kulcsárral állt szemben, de szerencsére elvesztette a párbajt: a vendégek portása bravúrral, lábbal hárított. Az 5. percben Molnár begyűjtött ugyan egy sárgát, de ez nem szegte kedvét, sőt! Egy minutummal később Fodor ügyes labdaszerzését követően Rapcsák jól ugratta ki a renitens „Matthew-t” (vagy inkább Mettyút), aki szoros védőőrizetben a tizenhatosig nyargalt, majd végre önbizalommal telve nem a kapusba, nem mellé lőtt, hanem laposan a jobb alsóba helyezett (0-1). Szép csatárteljesítmény volt! A félidő hátralévő részében a vendéglátók többet birtokolták a labdát, többször gyülekeztek (talán helyesebb lenne nagybetűvel?) a blanconegrók kapuja előtt, de helyzetig csak a BEAC jutott. Történt, hogy az észrevehető alakváltozás ellenére a szélen még mindig inkább elguruló Glovi (persze tudom, hogy én sem mérhetem magam a sprinteknél Katrus Tomihoz!) élesen középre adott, a becsúszó Füli pedig alig lőtt a jobb sarok mellé. Ja, és mindenképpen meg kell említenünk Reider szokásos magánszámát, midőn az ellenfél térfeléről nagyszerűen megindulva, három játékost kicselezve közeledett saját kapuja felé, ám ezúttal az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát, és a jó irányba elbikázva a lasztit, megszüntette a veszélyt. Sokan hálásak voltunk ezért.

A második játékrész kicsit talán mozgalmasabbra sikeredett. Robi hirtelen jó kapu felé indult, és Albert Flórián módra, csak testcselekkel rontotta a hazai védők önbecsülését, miközben ő maga egyenes vonalban mozgott, majd miután a nehezét véghez vitte, és már csak a kapus volt hátra, hosszan szöktette magát, így odalett a ziccer. Az ellenoldalon a vézna, ügyetlen csatár is kiléphetett egyedül, de most is bízhattunk benne: a kissé tán késve kifutó Kulcsár mellett ugyan elpasszolta a labdát, de már ekkor látszott, a játékszer és az üresen maradt ketrec köszönőviszonyban sincsenek egymással. A támadónak itt már valószínűleg olyan bűntudata támadhatott, hogy azóta is bőszen gyakorolja Bayer Friderika „Kinek mondjam el vétkeimet” című, az Eurovíziós Dalfesztiválon 4. helyezést elért örökzöldjét! A fáradó BEAC cserékkel frissített, előbb Jakó helyett Szabó Laci jött sarabolni, majd Reider helyett Hörcsöki zakatolni. Aztán jött az ominózus 77. perc! Egy tömörülés után a „Szentpál” egyik középpályása 18 méterről a lábak között próbálkozott sunyi lövéssel, én már a bal alsóban láttam a labdát, de az utóbbi időben felettébb magabiztos Kulcsár a védjegyévé váló lábhasználatával újfent nagyot mentett. A kipattanót pedig a duci csatár… - de ez a jelenet már ismert. A kirúgáshoz készülve megemlítettem Gabinak a víziómat, de ő még hallani sem akart róla, nyilván látott már falon pókot – legutóbb a Kelen-pályán, az utolsó percben. De itt már csak mi jutottunk lehetőségig. Papp Gabi félpályás szabadrúgását (mondjuk neki ez nem távolság) a hazai portás épp Éri elé szerencsétlenkedte, aki nagyjából nullszögből próbálkozhatott, és bár ezek a helyzetek Fülinek menni szoktak, ezúttal célt tévesztett. A mentálisan fáradó Molnár helyére még beállt cimborája, Újvári „Szatyi”, a sokat küzdő Benji helyén pedig a nagy visszatérő Flaskay Mikit köszönthettük örömmel. Végül Éri sajnálatos módon begyűjtötte második sárgáját is, a bíró pedig véget vetett az összecsapásnak.

Megszületett hát első győzelmünk a Szent Pál ellen, és egyúttal ezen a hétvégén a BEAC mindkét alakulata győztesen hagyta el a pályát, azaz idén első ízben gyűjtöttük be az oly régen áhított 6 pontot! Ha nem is az eddigi legjobb játékkal rukkoltunk elő, és a labda is kevesebbet volt nálunk, a közel azonos számú helyzetből mi egyet kihasználtunk, így feltétlenül megérdemeltük a győzelmet. Kiemelném Kulcsár Gabi bravúrjait, Ita Bálint (Szabó Laci dicsérő megjegyzése Banya oldalvonalon nagyon egyszerűen kipasszolt labdája után: „Évek óta a legérettebb megoldást láttam Tőled!”) és Fodor Csabi megbízható védőmunkáját, valamint Máté veszélyes és agresszív játékát, gólját.

Végre nekünk volt vidám a vasárnap!