[jegyzőkönyv]

Tudósítónk: Helmle Péter

Az ember rémálmai szerencsére ritkán válnak valósággá. Rumbold Ákival már többször megegyeztünk abban, hogy ha futballról álmodunk izzadósat, mindig ugyanazt a képet látjuk:

időben érkezünk, bekerülünk a csapatba, de sehogyan se tudunk kezdésig felöltözni. Hol a sípcsontvédő marad ki, hol a nadrágot nem találjuk, vagy egyszerűen csak nem tudjuk befűzni a gólvágó cipőt, a meccs meg közben persze már megy.

Az 1980 óta tartó hivatalos labdarúgó pályafutásom alatt részese voltam már szinte mindennek: bajnoki cím, kiesés, hatalmas zakók, fantasztikus győzelmek. Voltam már kapus, de csatár is az amúgy szinte állandó, védelemben elfoglalt pozícióm mellett. Láttam sok vicces és siralmas jelenetet egyaránt. Semmi sem utalt arra, hogy az egykori nagy riválisunk (az 1998/1999-es diadalmenetünk során a legnagyobb ellenfél volt), a Szabadkikötő elleni mérkőzés bármi újat hozzátehet az eddigi élményeimhez. Az utóbbi időben is pozitív mérleggel rendelkeztünk a csepeliek ellen, ráadásul végre megjött a tavasz, tehát elméletileg semmi sem állhatott útjába egy jó, füvespályás meccsnek.

Gondoltam én. Ám legnagyobb meglepetésünkre a „centeren” nem játszhattunk, egy valószínűleg valaha salakos, mára fűvel, gazzal, tyúkhúrral benőtt, talán nem is hitelesített pályautánzatra kellett kivonulnunk. A csapat – kényszerből – több helyen is megváltozott az egy héttel ezelőttihez képest: Ákos és Kopi dolgoztak, így helyüket Hörcsöki, és a kettőből aktivált Farek foglalták el, Nizák továbbra is sérült volt, és a héten csatlakozott mellé Szabó Arnold is, így a cserepad is megrövidült kissé.

A kezdőrúgás után - gyakran láthatjuk eme szófordulatot a tudósításokban, nos, ezúttal a kezdőrúgás után kezdőrúgás következett. Történt ugyanis, hogy végre eltaláltam a bíró által feldobott pénzérme azon oldalát, mely leesés után felfelé néz, és így térfelet választhattam, a fehérben játszó hazaiak pedig kezdhettek. Én csak azt láttam, hogy a körben helyezkedő csatár egyből kapura lő, Tóth Tomi kissé kint áll, na de hát azért mégse viccelődjünk már, kérem! De a labda egyre veszélyesebb ívben repült, Tomi meg mintha nem érezte volna a bajt. Szóltunk neki, de nem idegeskedett, aztán a felső kapufáról, majdnem a vinklinél, a hálónkba vágódott a játékszer (1-0). Legyen elég annyi, hogy senki sem hitt a szemének. Nyilván Tomi sem, aki azt hitte, mellémegy a lövés. Én még ilyen gólt hivatalos meccsen nem láttam, de délután Szira megnyugtatott, hogy ő már igen, sőt, Gyurgyák Jani kettő ilyet is szerzett (utólag is gratula).

A gólszerző  Seiko órát nem, de dícséretet annál többet kapott az övéitől, mi pedig megpróbáltuk úgy folytatni, pontosabban elkezdeni a mérkőzést, mintha mi sem történt volna. Talán mezőnyfölényben is voltunk néha, de igazi helyzetekig nem jutottunk el, néhány szöglet és óriási bedobás után viszont olykor csak orrhosszal maradtunk le a lepattanó-lecsorgó labdákról. Az egyetlen gólveszélyes helyzetet, sőt – mivel Flaskay lövése után a pettyes a hálóba is került –, gólt viszont az egyébként szimpatikus, de sokat tévedő bírói hármas annulálta. A szünet előtt beállt Tóth Gyuri a labdába „belenéző” Rapcsák Benji helyett, de csatárposztra Papp Gabi húzódott előre. Hogy hűek legyünk a valósághoz, említsük meg Tóth Tomi bravúrját is: egy hazai kontra végén a négyméteres lövést villámgyors reflexmozdulattal ütötte szögletre, egyszersmind egalizálta az őt valószínűleg sokáig kísértő bakiját.

A burleszkszerű  kezdés ellenére minden adott volt ahhoz, hogy a második félidőben akár a magunk javára fordítsuk a mérkőzést, ám nem így történt. Sajnos, meddő módon próbálkoztunk továbbra is, a hazaiak pedig újabb óvodás találattal eldöntötték a találkozót. Egy szabadrúgásnál mindenki a sorfallal volt elfoglalva, a spori is túl akkurátusan igazgatta az élő gátat ahhoz, hogy azt hihessük, itt bizony sípszó lesz - a félreértést a Szabadkikötő középhátvédje pedig rutinosan kihasználva az üresen hagyott sarokba emelt. Mondanom se kell, a labda újfent a felső lécről vágódott a hálóba (2-0). Szabó mester az újabb cserékkel megpróbált még életet lehelni BEAC-ba, de látható volt, hogy a felborult szerkezet miatt inkább a szétesés felé haladtunk. A fehér mezes csepeliek kedvükre kontrázhattak, sajnos kétszer is célba találtak még, talán lesről, talán nem (bár a hazai szimpatizánsok is lest mondogattak), a két gól között pedig az időközben beálló Szabó Laci értékesített higgadtan egy lecsorgó labdát – ilymódon alakult ki végül a fájó 4-1-es eredmény.

Lehet rosszul játszani, lehet olyan, hogy semmi nem jön össze. Minden csapat életében van olyan, hogy úgy fest, mint egy amatőr hobbitársulat, és olykor még bohócot is csinálunk magunkból. Ám az eredmény mégsem emiatt fájdalmas leginkább, hanem mert – miközben összességében a Szabadkikötő megérdemelte a 3 pontot – a látottak, érzékeltek alapján ekkora különbség (sőt, talán semmilyen) nincs a csapatok között. A bekapott amatőr gólok azonban ezúttal döntőnek bizonyultak.

Ezt a meccset, ezeket a gólokat gyorsan el kell felejteni, hogy végre talán bravúrt is bemutathassunk az eddig veretlen afrikaiak ellen!

Szombat óta nem álmodtam focival, de tartok tőle, ezentúl más filmkockák jelentik majd a lidércet. Ákosnak szerencséje volt, nem volt ott Csepelen, neki maradnak a már megszokott, nyugodalmas álmok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.