De a lassú emlős, konok, különös állatfaj, még így, a kerítésen kívül, a kitaszítottság érzetével is eljut a pályára, hisz ezt teszi lassan húsz éve. Ragaszkodik a szürke épülethez, az öltözőhöz - még ha már pénzt is kérnek érte - az iskolai padokhoz (a fogas igazi barát, beszélni is szokott hozzá), a büféhez, mely egyre személytelenebb és drágább – a téli holtszezonban már a melegszendvics is átalakult, bár a lány mintha kedvesebb lenne! –, a „kerthelyiséghez”, ahonnan legalább még látszik - vagy csak sejthető? - az egykori füves körvonala a rekortánnal (a földesről ne is beszéljünk). Meccsek helyett most sajátos biotopot szemlélhetünk, biológusok minden bizonnyal komoly elismeréseket gyűjthetnének be mondjuk a Növény- és állatfajok evolúciós ugrása az elpusztított futballpálya helyén címmel közölt tudományos cikkeikkel.

 

Ám az idő lassan kiöli a régi pálya iránti vágyat, és az emlős elkezdi szeretni azt a másikat, ami jut neki, amelyikkel sose szimpatizált, mert az az ősi ellenfélé, az akkoriban rendre vert MAFC-é volt. Kisebb is, a talaja is minősíthetetlen, de a környezet, az emlékek okán mégis elkezd dobogni érte a szív. Most meg lezárják, kordonokkal, elektromos kapuval védik. Nesze neked, sportoló ifjúság(?)!

 

Volt idő mindezt végiggondolni a napsütésben, hisz lassú már az emlős, hosszabb az út a kapuig, de nini, most nyitva a biztonsági berendezés, úgy látszik meccsnapokon kisebb a fegyelem. A fiúk már túl voltak a bemelegítés nagy részén, igazából már csak a sporik hiányoztak. Kicsit fájt a szív, együtt lendült ugyan a láb, de ez egy ilyen idény: bemelegítésnél felszökik a láz, szakad a vádli, a kupameccsen meg az idegek, s villan a piros lap.

 

Közben elkezdődött a meccs is, fertály óráig beszorították a fiúk az ellenfelet - tavasszal első ízben! -, de a hatalmas bedobásokból, szögletekből nem sikerült eredményesnek lenni. A védelem magabiztosabb formáját hozta, mint egy héttel korábban, s a középpálya is megpróbált játszani. Ricsi, az egykori házi gólkirály ígéretes helyzetben léphetett ki, de középre adni nem tudott, lövését pedig védte a vendégportás. Jakó, egy másik, ő csak lassabb emlős, kétszer is fejelhetett, előbb fölé, majd az igazi ziccerben sajnos mellé. Mikivel mintha motivációs problémák lennének, kissé kedvetlenül, ráadásul önmagát visszavonva mozgott, így nem tudott átverekedni a védőkön. A pirosban feszítő vendégek is eljutottak kétszer a kapuig, de előbb célt tévesztett a lövés, majd Szira fogta magabiztosan a nem túl erős, de az alsó sarokba igyekvő labdát.

 

A második félidőben Ábel lódult meg többször is veszélyesen a bal oldalon, de a bepasszok nem találtak embert, illetve amikor igen, Miki a meccs legnagyobb helyzetét puskázta el az üres kapuval szemben. De ne legyünk igazságtalanok: a fos talajon a labda egész egyszerűen átugrotta a lendülő lábat. A cserék (Somogyi Miki, Füli, Kopi, Baki) sem tudták újra felpörgetni csapatot, és a Pestszentimre is gondolt a győzelemre, kétszer is ziccerbe kerültek, de előbb eltörték a labdát (talaj?), aztán Szira védett a megszokott módon bravúrosan, lábbal. Az utolsó esemény Ricsi lábakban elakadó szabadrúgása volt, bár ez komoly vérnyomás emelkedést már nem okozott. Tipikus egygólos mérkőzés volt, bárki berúghatta volna azt az egyet, de igazságos a döntetlen, és megvan az első tavaszi pont. Igaz, az egyeket már nagyon unja mindenki.

 

A lassú emlős ekkor akart másodszor hazaindulni, de mégiscsak vonzotta az öltöző illata, majd a büfében is leheveredett, hogy megtekintsék az első osztályú, toronymagas bajnokesélyes Videoton szolnoki vergődését az ugyancsak kritikán aluli gyepszőnyegen. A kettő mindeközben már gyűrte a Soroksárt, vagy fordítva, s itt érkezett az első SMS Ricsitől: „Vezetünk!” (gól: Erdei, jobbal(!)). Majd rögtön utána: „már nem”. Kisvártatva néhány kiöregedőfélben lévő fajtárs visszaindult a pályára, de már belül, kerítést mászva - egy nap kétszer elviselhetetlen a kitaszítottság érzete.

 

A gyepen egy harcos, harapós kettő küzdött, de az egyébként jól játszó Erdei Markovits passzából a jobbik, tehát a bal lábával hagyta ki a ziccert, amit a semmiből büntetett a második helyezett. Máté kapus és Bányai nem értették meg egymást, s a lecsorgó labdát nem volt nehéz tizenhét méterről az üres kapuba belsőzni (1-2). Egy pillanatig a pánik lett úrrá a fiúkon, de szerencsére Bitai Zoli hamar egalizált. A szélső egy beívelést vett mellre épphogy hosszan a tizenhatoson, a kimozduló kapus előtt még belepöckölt volna a labdába, de nem érte el azt, a kapust a mozdulat becsapta, így a pettyes akadálytalanul kocogott a hálóba (2-2). Most képzeljük el azt a jelenetet, amikor Zoli dicsekszik: „Tizenhatról vertem egyet mellel!”, és a csajok egyből tapogatni kezdik a testrészt…

 

Ezen a ponton érezhető volt, hogy van még gól a meccsben. Geri cseréi ültek, Gál Peti (aki csak pályán belül cserélt posztot) többször is átjátszotta az ellenfél balbunkóját, Rasztát, aki nem tűrvén a megaláztatást, kétszer is földre vitte a jobbszélsőt. A második szabadrúgásnak Vinczellér Jani állt neki, s az oldalvonal mellől, kihasználva adottságát, irtózatos erővel, félmagasan a hosszúba bombázott (3-2). A labda beszorult a háló és a vas közé, mint Brooking lövése ’81-ben, a Népstadionban. Persze felvetődött a nagyfater kinézetű (igazolása szerint ’68-as születésű!?) cerberus felelőssége, de azért ez egy ritkán látható lövés volt. Persze kitört a fieszta, hisz jószerével már csak a hosszabbítás percei voltak hátra. És amikor már mindenki hullámzott, egy lecsorgó labdára lecsapott egy vendégjátékos, és bár hosszan szöktette magát, Máté Peti, feleslegesen, elkaszálta. Jogos büntető, de a kapus idegei felmondták a szolgálatot, s miután a bírót saját neméhez vonzódónak titulálta (pedig egész délután ott ült a lelátón a sípos barátnője), a piros lapot is megnézhette. Szerencsére volt még csere, s így az újra előkerült Tóth Tomi vetődhetett egyet. Sajna nem találta el az irányt, így a vendégek 4-ese beszüntette a hazai örömünnepet (3-3), és kialakította a végeredményt.

 

A csapat becsülettel küzdött, jobban játszott, mint ellenfele, de a pályán hagyott két fontos pontot (a hét eleji emilezőkkel ebben nem értek egyet). Arról már nem is beszélve, mennyire közel álltunk egy hatpontos hétvégéhez, amikben – ne legyen igazam! – talán nem fogunk dúskálni tavasszal.

 

Az emlős még megvárta a meccs jegyzőkönyvét, mert Geri sietett a csapathoz, majd betért még egyszer a büfébe, hogy Szirával latolgassa az esélyeket.

 

Hát így történt, hogy ez a fura, kihalóban lévő állatfaj, mely meglehetősen kedvetlen mostanában a megalázó körülmények, a hontalanság miatt (persze a vereségek se tesznek jót), bár sérülése miatt nem játszhatott, mégis végignézte a futballdélutánt, s végül kettő helyett negyed nyolcra ért haza.

 

Mert a szerelem örök. De azért jó lenne, ha ezt minél többen éreznék – legalább részben – így.