[jegyzőkönyv]

Tudósítónk: Helmle Péter

A szombati futballdélután második állomása a Fáy utca volt. Ha már úgy történt, ahogy, és lemaradtam a családi X-faktor nézésről, legalább nem kellett messzire menni a Tatai útról - idegenben rég játszott ilyen közel egymáshoz a két BEAC.

Az Illovszky stadionba érve még tartott a Vasas-Haladás meccs, Ita Banya pedig a hely szellemének megfelelő Ihász Gábor dalt, az „Ilyenkor elszáll a gondom” címűt énekelte minduntalan.

Az ellenfél a BLSZ III-ban tavaly második Maximo volt, amely ugyanabban a csoportban vitézkedett, ahol a „kettő” negyedik lett, a két elmúlt szezonbeli meccs egyaránt döntetlennel (2-2, 1-1) végződött. A májusi iksz óta azonban írd és mondd, mindössze egyetlen játékos maradt a Maximoban (csak úgy mellékesen, a jegyzőkönyv szerint egy 11 éves fiatalember is játszott most!?), a többiek a Csillaghegy tartalékcsapatába és a tartalékbajnokságba távoztak. Ez persze meg is látszik a gárda idei teljesítményén, az utolsó helyet és a megszerzett három pontot látva, nem hiába mondta Gyurgyák Jani, hogy kötelező a győzelem.

Az összeállításban a meglepetés a középpályán volt, itt a megszokott Nizák-Somogyi belső kettős helyett (előbbi sérülés miatt nem vállalhatta a játékot) Gyurgyák mester és az „egy” meccsén betegség miatt nézőként megjelenő, majd villámmal áthívott Molnár Mettyú (a középpályás betegsége ezek szerint szombat 18 óráig tartott) kezdett. A széleken Bitai és Mészáros, elöl Somogyi és a sérüléséből visszatérő Huszti játszott.

Már az első percekben a vendégek birtokolták többet a labdát, Mészáros többször is szép szólóval riogatta a hazaiak jobb oldalát, de a helyzetek még el-elmaradoztak. A 15. percben aztán Molnár mértani indításával Somogyi Miki lépett ki, s mintha csak mindig csatár lett volna, higgadtan helyezett a hosszúba a kimozduló portás mellett-fölött (0-1). Pár perc múlva Mészáros újra megkeverte a védelmet, a középre gurított labdát pedig ezúttal is Somogyi pörgette szép mozdulattal, jobbal a léc alá (0-2). Néhány minutummal később Mészáros is feliratkozhatott volna a villanytáblára, ha szép szólója végén nem a kapufa ment. A Maximo már rogyadozott, ennek ellenére olykor még mindig letámadással próbálkozott, ahelyett, hogy a mérkőzés elejétől mourinhoi rendszerben óvta volna kapuját a góltól.

Szünet után a hazaiak tovább erőltették az általában saját maguktól is elrontott támadásokat, s immár három csatárral riogattak. Ez persze azt is jelentette, hogy hátsó alakzatuk tovább gyengült, s ezt használta ki aztán Bitai Zoli a 62. percben. Ha jól rémlik, Nagy Danival beígértük Kulcsár Gabinak az asszisztot, így hát a meccsen többnyire dologtalan portás kirúgása után megiramodó Zoli egyedül léphetett ki, elgurította a kimozduló hazai kapus lábai között a labdát, majd az ötös sarkáról a hálóba passzolt (0-3). Ezzel végérvényesen el is dőlt a meccs; bár már addig sem volt sok kérdés, de hát a 2-0-ról ismerjük a legendákat ugyebár… (ha valaki mégsem, legközelebb elmesélem). Gyurgyák Jani még cserékkel frissített, de az eredmény már nem változott, csak nekem ment el a térdem és fordult ki a bokám, nehogy végigjátsszak egy meccset. Bár egy Helmle-Geri cserét már régóta követelt a publikum. Tóth Tomi is visszatért volna végre sérülése után, de nem ítélte megfelelőnek a luxok számát, így inkább maradt a padon.

Dicséretes a sima győzelem, de azért lássuk be, a két csapat nincs egy súlycsoportban, az 5-6 rúgott gól is bőven benne volt a játékban. Viszont örömteli a régen várt három pont, s ez önbizalmat adhat a következő, BÜSKE elleni mérkőzésre is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.